Szegedi Katalinnal beszélgettünk

Galéria

- 2001-ben beszélgettünk utoljára itt a folyóirat hasábjain, öt év telt el azóta. Öt év alatt sok-sok könyvet illusztráltál, és számtalan kiállítás, díj, elismerés is kísérte a munkádat. Te hogyan értékeled ezt az elmúlt időszakot?

- Kérdésed egyfajta számadásra késztet, és nemcsak a saját életem elmúlt öt évére tekintek vissza, hanem a magyar gyermekkönyvszakmában azóta bekövetkezett változásokon is elmerengek, hiszen ez mindannyiunkat érint. Eközben óhatatlanul felidéződik bennem az első találkozásunk. Van egy bizonyos párhuzam közöttünk, mind a ketten akkor kezdtünk el valami fontosat, hiszen, bár én már nem számítottam a szó igazi értelmében vett pályakezdőnek, mégiscsak az előző évben jelent meg az első említésre méltó könyvem Magyarországon. Mennyi minden történt, és mennyi minden változott e rövid idő alatt! Az volt a Csodaceruza legeslegelső száma, és érdekes, mennyire másképpen viszonyultunk akkoriban még mindketten a dolgokhoz. Első találkozásunkkor, emlékszem, a kertben üldögéltünk, és Te hihetetlen fiatalos tűzzel meséltél a terveidről, az akkor még csak az álmaidban létező, egy minőségi irodalmat bemutató gyermekirodalmi folyóiratról. Szembetűnő volt, ahogyan én akkoriban, túl már sok keserű tapasztalaton, szkeptikusan hallgattam a lelkesedésedet. Nagyon sok csalódásban volt már akkor részem, a magyar kiadók sorra utasítottak el, mert nem feleltem meg az addig megszokott, általános "édibédi" elvárásoknak, és az előbb említett egyetlen kivételtől eltekintve, kizárólag külföldi kiadóktól kaptam megbízásokat. Az sem véletlen, hogy minket kettőnket éppen egy kedves amerikai kiadó hozott össze... Így tehát volt már egyfajta, nem túl kedvező rálátásom a magyar helyzetre, és nem nagyon hittem, hogy a Csodaceruza megéli a második számát. És ez most a 27. szám! Azt hiszem, azóta mindketten változtunk. Most már Te is ismered ennek a szakmának minden nyűgét és nehézségét, hiszen minden egyes lapszámért meg kellett szenvedni. Az én életemben pedig az az első "igazi" könyv, azaz az Elvarázsolt királykisasszony törte meg a jeget. Ettől fogva a magyar kiadók is bizalmat szavaztak nekem, valóban nagyon sok könyvem jelent meg azóta. Nagyon örülök ennek, és nem csak személyes okokból, hanem azért is, mert úgy érzem, a kiadók egyre nyitottabbak az újdonságokra.

- Munkáid között egyre több olyan megbízás szerepel, amely sok grafikus álma. Illusztrálhattál Grimm-mesekönyvet egy koreai kiadónak, nemsokára elkészül az Alice-könyved is, de sok mást is ide lehetne sorolni. Mit jelent számodra egy ilyen komoly megbízatás?

- Borzasztóan boldog vagyok, ha ilyen szép munkákat kapok. Egyébként feltételezem, azért kapok általában klasszikus mesekönyvekre megbízásokat, mert alapvetően ezekhez áll közel a képi világom. Másrészt nem is vállalok mást, egyáltalán nem érdekelnek mondjuk a robot vagy traktor jellegű mesehősök, és Vasaló Vili viszontagságos kalandjait sem szeretném illusztrálni... Tehát nem nagyon vonz a modern élet, kicsit el is vagyok veszve benne, egy réges-régi mesevilágban konzerváltam magam, ebben vagyok boldog. Ugyanakkor nagy felelősség klasszikus irodalmat illusztrálni. Ezek a mesék nem véletlenül maradtak fenn akár évszázadok óta, meg kell őket tisztelnünk azzal, hogy hozzájuk méltó köntösben tálaljuk őket, és ez az egész kiadói csapatmunkára vonatkozik. Ezeket a klasszikusokat igenis csakis a legnagyszerűbb műfordítók fordíthatják, a legjobb szerkesztői gárdának kell a pontos szöveggondozást végeznie, amire én nagyon finnyás vagyok. Ekkor csöppen az illusztrátor és remélhetőleg egy jó ízlésű tipográfus a képbe, akiknek természetesen ugyanolyan minőségi munkát kell végezniük. Biztosan nem véletlenül emlegeted éppen ezt a két könyvet. A Grimm-mesét azóta már kiadta a General Press magyarul is Az aranyhajú leány címen. Márton László valóban remek fordítást készített hozzá, veretes szövege hűen adja vissza a Grimm testvérek meséjének ódon hangulatát. Az Alice Csodaországban című műről nem is beszélve! Carroll könyve eleve megér egy misét, és ehhez Kosztolányi Dezső egy ugyanolyan értékű fordítást remekelt. Ez már szinte nem is fordítás, már-már önálló alkotás. Hát hogy is ne lennék teljesen megilletődve egy ilyen társaságban?! Ezekre az irodalmi művekre nagyon nagy gondot fordítok, imádom őket. Évek óta dolgozom pédául az Alice képein.

- Mennyire figyeled, követed a nemzetközi tendenciákat? Alkotói módszeredet, stílusodat befolyásolhatja-e bármi vagy bárki?

- Érdeklődve figyelem a nemzetközi pályázatokon megjelenő grafikákat és fiatal alkotóikat. Persze nem mindegyik tetszik, de nagyon sok kedvencem van a nemzetközi élvonalból. Legtöbben olaszok, a teljesség igénye nélkül nagyon szeretem például Maurizio Quarellót, Nicoletta Ceccolit, Alessandra Cimatoribust vagy akár Eva Montanarit, akit van szerencsém személyesen is ismerni. Nagyon tetszenek a francia Rebecca Dautremer munkái is, de az igazi nagy szerelmem két, már-már klasszikusnak számító mai művész, az osztrák Lisbeth Zwerger, vagy még inkább a cseh Dusan Kállay.
Csodálattal szemlélem az alkotásaikat, nem hinném azonban, hogy konkrétan hatnának rám, inkább úgy gondolom, hogy az ember ösztönösen a magáéhoz valamiképpen közelálló stílusokat preferál. Persze benyomások óhatatlanul érik az embert, de én őszintén szólva igyekszem kizárni más alkotók közvetlen hatását, mert attól csak összezavarodom.
Vannak, akik mások munkáiból merítkezve találják meg a maguk útját, és jó esetben a kezdeti impressziókat maguk mögött hagyva, lépésről lépésre felépítik a saját stílusukat. Azokra azonban nagyon haragszom, akik pusztán csak utánoznak valakit, hiszen ők csupán a formális felszínt másolják. Az így keletkezett grafikák nem is lehetnek hitelesek, hiszen nincs mögöttük az a veríték, amellyel az eredeti alkotás született.
Én nem így működöm. Nekem a rajzolás olyan, mint a kézírás: én csak így tudok, sehogy máshogy. Ha másvalaki bőrébe próbálnék belebújni, az nagyon hamis lenne. Olyannyira, hogy most, miközben az Alice Csodaországban című könyvön dolgozom, nagyon mélyre elrejtettem a Zwerger-, illetve a Dusan Kállay-féle könyveket, mert mindkettő nagyon szép, de én a magam Alice-változatát akarom létrehozni!
Egyébként vannak karakteres irányzatok, amelyek megfigyelhetőek ezeken a nemzetközi pályázatokon, általában egy-egy adott periódus trendjének megfelelően. Engem egyáltalán nem érdekel, hogy mi a trend. Ez látszik rajtam is, a munkámon is. Tiszavirág életű trendek nem hoznak lázba, ugyanakkor azt gondolom, az jó, ha a grafikák magukon viselik a kor jegyeit. Ám ezek közül természetesen csak azok életképesek, és csak azok tudnak a későbbi korok számára is élvezetesek maradni, amelyek szellemesek, okosak, frappánsak. Nem akarok rébuszokban beszélni, ezért hadd mondjak egy konkrét példát. Amit például Baranyai András művel a számítógéppel alkotott grafikáin, azon én hangosan szoktam derülni. És a kisfiam is imádja, tehát működik, a gyerekek is élvezik ezt a fajta képi humort! Megjegyzem persze, mi irodalmi alkotásokat illusztrálunk, az említett remek grafikát például nem kevésbé remek történet ihlette! Ha fel akarjuk dobni itthon a hangulatot, csak elő kell vennünk Kiss Ottó könyvét, és biztos, hogy könnyesre röhögi magát rajta a család apraja-nagyja.
De ha már a számítógépes grafikánál tartunk... Igazán senki nem mondhatja rólam, hogy ennek a műfajnak a rajongója lennék, de amint a fenti példa mutatja, a jót minden műfajban szeretem.
Amellett van egy teóriám, ami nem igazán tudományos, csupán az én személyes véleményem. Amikor annyit beszélünk annak veszélyeiről, hogy a gyerekeket elszipkázza a könyvek elől a számítógép, és a mesehősök már nem azok, mint régen voltak, akkor azt hiszem, a számítógép alkotta képi világ becsempészése a könyvekbe jó megoldásnak tűnik. El kell fogadnunk és művészi színvonalú munkákkal ki kell elégítenünk modern gyermekeink ez irányú igényeit is, persze nem én leszek az az ember, aki ezt megteszi. Én maradok a jól bevált ecsetemnél, mert biztos vagyok benne, hogy a hagyományos technikákkal készített, régi-régi tündérmeséket ábrázoló szép képek jó darabig elbűvölik még a huszonegyedik század gyermekeit is.
Egyébként az általad felemlített öt év alatt rengeteget formálódott a stílusom, és bár akkor is én voltam meg most is, de a korábbi munkáimat már nem nagyon szeretem. Most például szívesen időzöm a jelenlegi korszakomban: most a kollázs adja a legnagyobb örömet számomra. De ahogyan nemrég hátat fordítottam az akvarellnek, lehet, hogy ennek az időszaknak is vége lesz hamarosan. Ki tudja, még mindig csak a keresgélő periódusban vagyok. Lehet, hogy csak nyolcvanéves koromra találom majd meg az igazit. Nem baj, nem sürgős, hiszen az egyes állomások közben rengeteget tanul az ember.

- Alice és Amália című kiállításod nemrég nyílt meg a Francia Intézetben. A kiállítást nagy érdeklődés kísérte, és valószínű, hogy a kiállítás anyagához kapcsolódó két mesekönyv is hasonló lelkesedést vált ki a rajongóidból. Mit láthatott itt a közönség?

- Két készülő könyvem anyagát mutattam be az azóta már bezárt kiállításon, mindkét munka nagyon fontos számomra. Mivel ugye a kiállításon szereplő képek egytől-egyig illusztrációk, az őket megihlető irodalmi művekről fontos beszélni.
Boldizsár Ildikó Boszorkányos mesék című kötete tizennégy gyönyörűszép, filozófikus mesét tartalmaz. Az írónő két, korábban megjelent kötetéből ad most közre egy válogatást a Móra Kiadó.
Sok mesét olvastam már életemben, de az Amália című, a beteljesületlen szerelemről szóló mesénél szebbel még sohasem találkoztam.
Egyszer hallottam Boldizsár Ildikót beszélni a rádióban, éppen arról mesélt, hogy mennyire jellemző az emberre, hogy kinek mi a kedvenc meséje. Ezt hallva hiába gondolkoztam lázasan, nem tudtam volna megnevezni az igazán kedvenc mesémet. Most már tudom, az Amália az én mesém (a Boszorkányos mesék egyik meséje - a szerk.). Az elején azt mondtam, hogy csak klasszikusokat illusztrálok, és a Boszorkányos mesék illusztrálásával ezt a mondatomat látszólag meg is cáfoltam. Hiszen az írónő kortársunk! Mesekönyve azonban igazi klasszikus értékeket képvisel. Nemcsak a történetek érintettek meg, de úgy használja a gazdag magyar nyelvet, amivel az én személyes rangsoromban a világirodalom nagyjai közé emelkedik.
És hát a másik, a már sokat emlegetett Alice Csodországban. Azt hiszem, nincs még egy ilyen mű, amely ennyire másképpen szólna mindenkihez. Engem az irodalmi alkotás abszurd humora mellett a mű keletkezésének körülményei, az izgalmas háttér-információk inspiráltak elsősorban.
Nekem minden egyes illusztrációs munkánál rendkívül fontos, hogy megtaláljam éppen azt a hangot, amelyre az irodalmi mű hangolódott, és intuícióimat csak akkor tudom megfelelően latba vetni, ha teljes erővel az íróra koncentrálok. De hát ugye Carrollról nem sokat tudtam, bár végtére is számomra nem szükséges, hogy személyesen ismerjem az írót. E remekmű illusztrálása során kifejezetten élveztem a kutatómunkát, hogy Lewis Carrollt, ezt az érdekes és összetett személyiséget csak egy kicsit is megérthessem. Nagyon nagy segítséget jelentett nekem ebben Rét Viktória tanulmánya, aki a szakdolgozatában éppen róla, és az engem izgató háttérinformációkról kutatott. Alice figuráját például a Carrollal különös barátságban lévő kislány, Alice Liddell ihlette. De érdekes párhuzamokat találhatunk a többi szereplő esetében is, a Nyuszi, a Hercegnő, a Királynő és a Király, a Hernyó, a Bolond, vagy a Kalapos mind-mind a viktoriánus korszak valamely fura, ellenmondásos figurája volt. Megformálásukban tehát Carroll kortársainak arcvonásait igyekeztem figyelembe venni. És ezek az információk nemhogy gátoltak volna, hanem újabb és újabb rétegek lehántásával szabad asszociációk egész sorának adtak teret. Még sohasem éreztem ennyire szabadnak ezt az alkalmazott alkotómunkát.
Bár lehet, azért is van ez így, mert az Alice-t nem kiadói felkérésre kezdtem el csinálni, hanem csak úgy, a magam örömére. Nekem ez mindig is a szívem vágya volt, de semmi remény nem mutatkozott arra, hogy valaha is könyv lesz belőle, így hát elkezdtem festeni. Amikor néhány darab megvolt, egy kiállításon a General Press Kiadó meglátta, és a legnagyobb örömömre kijelentette, hogy kiadja. Áprilisban fog megjelenni a könyv.

- Milyen terveid vannak, mit remélsz a magyar illusztrációs szakma számára az elkövetkezendő években?

- Nagyszabású tervem most nincs, hiszen az Alice egy időre kielégítette ezirányú vágyaimat, de azért sokféle tervecske kavarog a fejemben.
A magyar illusztrációs szakmával kapcsolatban pedig határozottan reménykedem. És itt visszakanyarodnék a legelső kérdésedhez, ahol erre az optimista felfelé ívelésre utaltam.
Mert az, hogy én is, és hál'istennek sokan mások egyre több és szebb hazai megbízáshoz juthatunk, ahhoz elsősorban egy megváltozott kiadói szemlélet szükséges. És ehhez pedig megfelelő kiadók! Persze gagyi még mindig van, és mindig is lesz, de az jó, hogy végre más is kapható, és igenis vannak igazi, igényes könyvek is szép számban.
A már régóta működő "nagyok" mellett mindannyiunk örömére egyre több jó ízléssel rendelkező, az újdonságokra nyitott fiatal kiadó jelenik meg. Mert például a Csimota, a Naphegy, a Pagony, a Litera Nova, vagy éppen a Csodaceruza Kiadó jelenlétét a bátor, formabontó könyveikkel nem lehet nem észrevenni! Ugyan mi ez, ha nem gyors és pozitív változás?
És igen, ezek a kiadók már eddig is, és bizonyára ezután is lehetőséget adnak a tehetséges, fiatal illusztrátoroknak, akik közül néhányat hadd említsek meg név szerint is, mert biztos vagyok benne, hogy pár éven belül meg fogják rengetni ezt a szakmát!
Közülük is Takács Mari, Paulovkin Boglárka és Baranyai András munkái tetszenek legjobban, ők már nem egy könyvben működtek közre, de feltétlenül meg kell említeni mellettük Kun Fruzsina és Pásztohy Panka munkáit is. Kárpáti Tibort, Borogdai Zsuzsannát és Gyöngyösi Adriennt én nem ismerem személyesen, de láttam a munkáikat és jók. És persze itt van Szántói Krisztián a virtuóz rajztudásával és a maga autonóm képi világával, vagy említhetnénk a méltán díjakat nyert Marton Zsoltot is. Ebben a felsorolásban a már évtizedek óta elismert művészek csak azért nem kaptak helyet, mert az ő jelentőségük a magyar gyermekkönyvszakmában már nyilvánvaló. Mint látható tehát, legyen akár hatvanéves vagy húsz, tehetséges illusztrátorból aztán nincs hiány!
És itt elérkeztünk megint egy sarkalatos kérdéshez, nevezetesen a képzéshez. Én nem bírom elviselni a dilettantizmust, azonnal észreveszem, és nagyon zavar, ha képzetlen ember kezéből kerül ki egy munka. Azt a stabil hátteret, ízlést és vizuális szemléletet, amit egy egyetem az öt-hat éves képzése alatt ad, azt semmiféle rajzszakkör, ilyen-olyan gyorstalpaló iskola nem helyettesítheti! Nem véletlen, hogy ez a generáció most robbant: Pálfi György a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen nagy hangsúlyt fektet az illusztráció oktatására, az említett fiatalok majdnem mind az ő kezei alól kerültek ki.
Én személy szerint nagyon örülök annak, hogy sok tehetséges ember kap egyre inkább teret. Ennek köszönhetően emelkedik a mérce, és ez mindannyiunknak a javára válik.

(Szegedi Katalinnal Sándor Csilla beszélgetett)