Szántói Krisztiánnal beszélgettünk

- Miért választottad a grafikusi pályát?
- Nem választottam, így alakult. Apám általános iskolai rajz- és biológiatanár Sümegen. Engem is ő tanított. Eljártam a rajzszakkörökre, részt vettem több-kevesebb sikerrel rajzpályázatokon. A pécsi Művészeti Szakközépiskolában grafika szakra jelentkeztem, de végül az ötvös szakra vettek fel. Így egy másik mesterség alapjaival ismerkedtem meg. A grafika szakon folyó munkát mindvégig figyelemmel kísértem, sőt apám is sokat hasznosított az információkból. Mindig irigyeltem, ahogy zene mellett festegettek, emblémákat, ízes, rajzos plakátokat terveztek. Csak később tudtam meg, hogy a tervezőgrafika egyáltalán nem ilyen kedélyes szakma. Az Iparművészeti Főiskola tervezőgrafika szakára még ezzel a romantikus naivitással, Van Gogh, Schiele, Lautrec, Gulácsy Lajos, Vajda Lajos és a nagybányai festők bűvkörében jelentkeztem, remélve, hogy volt pécsi társaimmal milyen jó lesz odajárni. Ekkor még csak annyit tudtam a tervezőgrafikáról, hogy "Faragó Géza, Pócs Péter, Mucha". Talán túl hamar, túl fiatalon vettek fel, félrehúzódó is voltam, nem használtam ki eléggé a lehetőségeket. A számítógépes tervezés pedig egyenesen riasztott, ha lehetett, minden feladatot manuálisan oldottam meg. Világosan látszott, hogy inkább a rajzos, illusztratív feladatok állnak közelebb hozzám, nem vagyok hosszasan tervezgető, fejlesztgető típus, intuitív, ösztönös dolgok mennek. Főiskolai tanárom, Pálfi György támogatott ebben. Ekkor szerettem meg nagyon Szalay Lajos rajzait. Igazán nagy sokk a nyári gyakorlaton ért, amikor egy nagyobb reklámügynökségnél kellett egy hetet eltöltenem. Ez már rettenetesen messze volt romantikus művészábrándjaimtól, kiábrándító volt a hazug reklámvilág. A diploma után két keserves év következett. Sok könyvkiadót, lapszerkesztőséget felhívtam, felkerestem, illusztrációs munkát keresve, de mindenhol csak ígérgettek vagy elutasításban részesültem. Olyan indokokkal, hogy stílusom groteszk, nem gyermekkönyvekbe való, színes ceruzás rajzok helyett jobb lenne, ha inkább akvarelleket csinálnék. Nincs pénz új könyvekre, a régieket adják ki újra, vagy külföldi illusztrált könyveket honosítanak, felnőtt könyvekbe pedig ritkán raknak rajzokat. Ezek után a Varga Stúdióban Varga Csaba rajzfilmrendező orra alá nyomtam a portfóliómat, és nagyon tehetségesnek talált, rögtön el kellett döntenem, hogy belevágok-e a rajzfilmes szakmába. Ingyen elvégezhettem a fázisrajzolói tanfolyamot, közben reklámfilmhez gyurmafigurákat tervezhettem, végül az egészből nem lett semmi. Végig kellett volna járnom a szamárlétrát, de már az első munkanapon idegbajt kaptam a fázisrajzolói munkától, a munkahelyi szabályoktól. Utána egy szerencsés találkozás révén Nádai Ferenc tervezőgrafikus, tipográfus segítségével egyszerre két lapnál is alkalmazni kezdtek illusztrátorként. Most több helyen is állandó, külsős munkatárs vagyok.

- A grafika műfaján belül melyik áll a szívedhez a legközelebb, miért?
- Ha őszinte akarok lenni, akkor nem is a grafika áll a szívemhez közel, hanem a festészet. Talán nem is az Iparművészeti Főiskolára kellett volna jelentkeznem alkalmazott grafikusnak, mert nehezen viselem a kötöttségeket. A középiskolában elriasztottak minket attól, hogy a Képzőre jelentkezzünk, mert nehéz bejutni. Így a festés megmaradt szabadidős tevékenységnek, amiből sajnos nekem már szinte nem jut semmi, örülök, ha kicsit lazítani, pihenni tudok. A tipográfiához, ehhez a kifinomult, precíz, rendigényes tevékenységhez nincs tehetségem. A design jellegű munkákkal is alaposan megszenvedek. Az illusztráció, a képregény, a rajzosabb tevékenységek állnak közelebb hozzám.

- Bár könyvet még nem illusztráltál, nyomtatásban (folyóiratokban) folyamatosan jelennek meg munkáid. Hogyan sikerül alkalmazkodnod a mindig változó kérésekhez, feltételekhez és meg lehet-e szokni, hogy rendkívül kevés időd van a megvalósításra?
- Úgy neveltek fel, hogy mindig lelkiismeretesen, a lehető legjobban végezzem el a feladataimat. Sajnos a mai világban ez szinte lehetetlen, kompromisszumokat kell találni, sokszor fájdalmas lenyelni a békát. Rossz érzés, ha nincs elég idő, ha nem megy úgy az alkotás, és felemás, izzadságszagú fércmunkát kényszerülök leadni, amiben nincs ötlet, mondanivaló, művészi igényesség. Rossz az ilyen munkát viszontlátni egy nagyobb terjedelmű lapban. Sokszor annyira rövid a határidő, hogy az ember rááldozza a magánéletét, éjszakáját, hétvégéjét, hogy időt nyerjen, és csak rutinból készül el az illusztráció. Nincs felkészülés, anyaggyűjtés, ötletelés, érlelési idő, ami sikerül, az lesz. Ez elszomorító, ezzel nem vagyok egyedül. A legjobban sikerült rajzaim érzelmileg motiváltan, ösztönösen készülnek, minden vonal, folt az agyamban történő dolgok lenyomata. Így lesz friss, izgalmas, érzékeny, expresszív kép. Nincs vázlat, vagy sikerül, vagy nem. Sajnos ezt az alkotói módszert nem sikerül a mindennapi életben állandóan alkalmazni. Pótmegoldásokra kényszerülök, a jobban sikerült vázlatot pauzálom vagy beszkennelem, ezáltal biztosítva, hogy biztosan legyen az átlagember számára már elfogadható végeredmény... (Egy könyvbe már rajzoltam: Györei Zsolt-Schlachtovszky Csaba: A passzív apaszív, L'Harmattan kiadó.)

- Milyen technikákat alkalmazol, és miért éppen azokat?
- Legkedveltebb technikám a színes ceruza, éppen az ösztönös alkotásmód miatt. A sok-sok kanyargó érzékeny színes vonallal rendkívüli hatást érhetünk el. (Picassótól, Kokoschkától láttam ilyen rajzokat). Nagyon jó eszköz az olajpasztell, egyszerre csinálhatunk rajzosabb és festőibb felületeket a kenhetősége, oldhatósága miatt. Sajnos a sokszorosító grafikában nincs jártasságom, de majdnem hasonló érzékenységű dolgokat csinálhatunk egy egyszerű mártogatós tollal, tussal. Az utóbbi időben megbarátkoztam a számítógépes szoftverek nyújtotta lehetőségekkel. Gyorsan lehet látványos dolgokat elérni, egyszerre több változaton dolgozni, pontosan, aprólékosan dolgozni, de a visszaléptethetőség, szemfényvesztés miatt továbbra is egy mankónak tartom. Feltétlenül tudni kell néhány alapszabályt a színezéssel kapcsolatban, és a manualitás és a gépi műveletek arányáról, hogy hiteles mű születhessen.

- Hogyan jellemeznéd a magyar gyermekkönyvekben lévő grafikákat?
- Nem fordultam meg sok helyen külföldön, de egy német vagy osztrák könyvesboltban sokkal változatosabb, izgalmasabb, esztétikusabb volt a gyermekkönyvek látványa. Szerintem a magyar gyerekkönyvek nagy részének borítói pocsékok, rosszak az adott felületen a képek és feliratok arányai, az összhatás nagyon vásári, giccses. Még mindig jellemzően sok a hatásvadász, édeskés, kellő szakmai felkészültség nélkül létrejött illusztráció a kisebbeknek szóló könyvekben, inkább a szülők rossz ízlésére alapoznak, mert egy kisgyermek számára talán ezek a problémák nem olyan jelentősek, nem ezek a dolgok hatnak, bár nem mélyedtem el a kicsik élettanában vagy a gyermekpszichológiában. Jellemző még mindig néhány kiadónál olcsón rajzoltatni lelkes amatőrökkel: rokonnal, ismerőssel, tanár nénivel, a szerző kertszomszédjával. Fontosnak találom, hogy látszódjon az alkotás könnyedsége, öröme, derűje a gyerekeknek készült illusztrációkon, még ha egy melankólikus történetről is van szó. Szakmai szempontból pedig legyen technikailag hibátlan, formavilágában, stílusában eredeti, kiérlelt és főleg fantáziadús. Ennek hazánkban nagyon kevés művész felel meg. Én sem érzem magam közöttük. Konkrét könyveket nem nagyon ismerek, de néhány magyar alkotót kiemelnék, akiknek munkája szimpatikus, a teljesség igénye nélkül: Békés Rozi, Baranyai András, Kiss István, Rofusz Kinga, Szegedi Katalin, Vida Győző, Borogdai Zsuzsanna, Gyulai Líviusz. Meg kell említenem, hogy a gyerekkori diafilmjeim között rengeteg virtuóz, fantáziadús, művészileg igényes alkotó munkája van. Sajnálom, hogy ezeknek az alkotóknak nem látni illusztrációit könyvekben. Eltűntek, elfeledkeztek róluk.

- Mit illusztrálnál szívesen, felkérésre?
- Szívesen illusztrálnék valami melankolikus tündérmesét, mint H. Bechlerowa: Túl az aranykapun című meséje. Nagyon szerettem gyerekként a történetet is, az illusztrációját is. Lehetne egy vaskos képeskönyvet csinálni Szabó Magda Tündér Lalájából, szép feladat Würtz Ádám rajzai után. Nagyon tetszett gyerekkoromban Csipike, az óriástörpe kalandjai, a képekkel együtt. Egyszer szeretnék rajzokat csinálni Longhos Daphnis és Chloéjához.

- Kik a kedvenc grafikusaid?
- Magyarok: Szalay Lajos (l. Genezis), Würtz Ádám, Kondor Lajos, Balogh Péter, Szecskó Péter, Deák Ferenc, HiHi, Bagossy Levente. Külföldiek: David Hughes, Horst Janssen, Wolf Erlbruch, Nicholas de Crecy, Lisbeth Zwerger, Bilibin, Carl Larsson, Arthur Rackham, Ian Pollock, Ralph Steadmen, Tomi Ungerer, Mariscal, Topor, Dave McKean, Sowa és Adolf Born, akinek nemrég láttam meg a rajzait.

- Inkább felnőtteknek vagy gyerekeknek alkotnál szívesebben?
- Szerintem egy felkészült alkotónak ez tökéletesen mindegy, ha kellő alázattal, örömmel, megfelelő körülmények között dolgozhat. Szabályos, geometrikus, technikai dolgokat nem szeretek rajzolni, soha nem érdekeltek az autók, a bonyolult mechanikus szerkezetek, tehát egy ilyenféle ismeretterjesztő illusztrálásra nem biztos, hogy vállalkoznék.
Egy kedvenc német festőmtől, Otto Modersohn-tól szeretnék idézni, számomra ez nagyon sokat mond: "Nem az a fontos, hogy helyesen rajzoljunk. Épp úgy, mint a színek esetében, a rajzban is temperamentumnak kell lennie. Egy figura el lehet rajzolva, és talán mégis egészen kifejezi azt, amit kell. Ez a legfontosabb... A formának meg kell előznie a színt. Nélküle a szín semmi, ő képezi a szilárd vázat."