GYERMEKIRODALMI KÉPZÉS MAGAS FOKON

Beszélgetés Gillian Lathey-jel, aki a Roehampton Egyetem gyermekirodalom tanszékének docense és a Nemzetközi Gyerekirodalom-kutató Központ igazgatónője

A Roehampton Egyetemen működik a világ egyik legszínvonalasabb gyermekirodalmi képzése. Egészen pontosan mióta?

Nos, várjunk csak, attól félek, nem fogom tudni megmondani, hogy pontosan mikor indult a szak, de én 1993 óta tanítok itt, és akkor már külön szakként lehetett végezni ezeket a modulokat. Azt tudom, hogy gyermekirodalom-történetet és -elméletet már jóval a szak megszületése előtt is lehetett tanulni a Roehamptonon az angol szakon belül. A gyermekirodalom szak pedig valamikor az 1990-es évek elején alakulhatott meg.

Tehát mondhatjuk, hogy az angol nyelv és irodalom szakból nőtte ki magát a gyermekirodalom szak? Magyarországon csak a tanárképzésben vagy a könyvtáros képzésen belül lehet többé-kevésbé hasonló kurzusokat végezni. A gyermekirodalom-kutatás is erősen pedagógiai hátterű nálunk, szorosan összekapcsolódik a neveléssel, a tanítóképzéssel. Ön szerint jelent különbséget az, hogy melyik szak felől közelítünk a gyermekirodalomhoz?

Igen, ez valóban más irányokat jelent. Nálunk azért született meg ez a külön képzés, mert óriási érdeklődés volt a téma iránt az angol szakon. Az 1980-as évek második felében kezdődött el a kritikai szemlélete a korábbi gyermekirodalomról szóló diskurzusoknak és egyre több szakirodalom született a posztstrukturalizmus, a feminizmus vagy a reader response-elmélet és a gyermekirodalom kapcsolatáról; mindenki Peter Huntot olvasott és vitatkoztak a pszichoanalitika és a marxizmus gyermekirodalom-értelmezésre tett hatásáról. Kicsit talán tüntetőleg is, de a pedagógiai szempontok akkor eléggé háttérbe szorultak.

Hogyan került Ön a gyermekirodalom-vita közelébe? Ha jól tudom, akkoriban Londonban tanított 5-7 éveseket.

Igen, ez még azelőtt volt, hogy a Roehamptonra kerültem volna, mint oktató. Korábban én Németországban tanultam, németből doktoráltam és mikor a PhD-mon dolgoztam, többször tanultam a frankfurti Goethe Egyetemen is, ahol már nagyon régóta van Gyermek- és Ifjúsági Irodalmi Intézet. Még ott rengeteg tudást és tapasztalatot szereztem, és mindez oda vezetett, hogy 9 évvel ezelőtt a Nemzetközi Gyermekirodalom-kutatási Központ megbízott igazgatója lettem.

Ha jól tudom, ez a központ szintén a Roehamptonon székel.

És a két intézet nagyon szoros együttműködésben van. A központ két évente szervez nemzetközi nyári egyetemet Londonban, évente pedig nemzetközi konferenciát a világ különböző egyetemein, idén például Törökországban. Ezenkívül a központ a házigazdája az évenkénti nagy-brittaniai IBBY-tanácskozásnak, de foglalkozunk könyvkiadással is, és van egy több ezer tételes gyűjteményünk, amelyben gyerekkönyvek, másodlagos irodalmak, szakfolyóiratok, audio- és videoadaptációk, mikrofilmek és más anyagok találhatóak, amelyek a gyermekirodalommal kapcsolatosak. Ezek nagy része már digitalizálva is elérhető, hogy minél több kutató hozzáférhessen.

Nagy kihívás volt mindezt elérni? Nem volt nehéz elismertetni az egyetemi vezetőséggel vagy az állami apparátusokkal a gyermekirodalom-tudomány akadémiai szintű létjogosultságát?

Szerencsére nem. Ahogy mondtam, az egyetemen már nagyon régen lehetett gyermekirodalmi kurzusokat végezni. Többek között Kim Reynolds professzor, de mások is tartottak gyermekirodalom-szemináriumokat, amelyek nagyon népszerűek voltak, sokan választották ezeket a kurzusokat és azt hiszem, az ő kemény munkájuk, a szigorú ragaszkodásuk a tudományos igényességhez, jó hírét keltette a gyermekirodalom szakmának. Erre egyébként a mai napig törekszünk, mi sem vagyunk kevésbé szigorúak és komolyan vesszük a szakmánkat. Igazából semmi különbség nincs a többi bölcsész szakhoz (art studies) képest: ugyanolyan komolyak a kutatások és az elvárások is. Nem kellett sosem kampányolnunk, ha erre gondol.

Igen, valami ilyesmire. Szerintem is meggyőzőbb a kemény munka, mint a sopánkodás. Ezek szerint sosem érezte azt, hogy nem veszik elég komolyan, mondjuk tudományos irodalmi körökben?

Nem, nem éreztem. A gyermekirodalom-kutatás nagyon is összetett szakma, különösen átfogó tanulmányokra van szükség hozzá. Át kell látni az érintett gyermekirodalmi mű teljes kulturális, szociális, gazdasági, vallási, filozófiai hátterét, érteni kell az irodalom, a nyelv és a társadalom összefüggéseit, kell egy átfogó irodalomtörténeti és -elméleti háttértudás hozzá és ismerni kell a huszadik századi kritikai irányzatokat, emellett még van benne pedagógia is, a gyerekkorral kapcsolatos tudományok (mind a konstruktivizmus, mind a befogadás-esztétika felől) és akkor még nem is volt szó a kreatívírás-oktatásról és a többi tárgyról...

Mint például a műfordítás, ami az ön szakterülete.

Pontosan.

És Emer O’Sullivan nemrég angolul is megjelent munkája, az Összehasonlító gyermekirodalom-elmélet is különösen nagy hangsúlyt fektet a műfordítás és a gyerekirodalom kapcsolatára. Nekem úgy tűnik, ez az egyik legvitatotabb területe a kutatásoknak.

Igen. Egyébként az angol kiadással egy időben jelent meg egy antológia is, amiben az utóbbi harminc év legfontosab gyerekirodalom-fordítási esszéi jelentek meg (amit, mint utóbb megtudtam, G. Lathey szerkesztett – a szerző megj. ). Úgy gondolom, a szakmának különösen figyelnie kell a műfordítások milyenségére. Egy fordítónak egy sor kérdést végig kell rágnia, ha gyerekkönyvet fordít: mennyire alkalmazkodjon a cél-nyelv gyerek közönségének kulturális hátteréhez vagy mennyire vállalja fel a kulturák közötti különbségek kiemelését; úgy mutassa be a világot, mint ami hasonló ahhoz, amit már ismer a gyerek, és ami kényelmes mindenkinek, egy képzeletbeli, internacionális, ún. „euniverzális” eszményhez, vagy csatlakozzon azokhoz, akik szerint minden gyerekkönyvnek a transzkulturális kapcsolatokat kell támogatnia és a különbözőség, a másság értékeit kell közvetítenie. A fordítónak ismernie kell az adott mű keletkezési körülményeit, ami különösen fontos, ha egy nem amerikai vagy nem nyugat-európai műről van szó. Ugyanis az ő feladata lesz, hogy közvetítsen, hogy megtalálja az összekötő kapcsokat a forrás-nyelv kultúrája és a célnyelv fiatal közönsége között és hogy kiépítsen egy olyan kánont a célnyelv irodalmában, amiben az ún. „eklasszikusokon” kívül helyet kapnak a posztkoloniális gyerekirodalom darabjai is. A hallgatóink közül sokan kutatnak ebbe az irányba.

És mennyire jellemző ez a fajta multikulturalizmus az olvasási gyakorlatban? Az angol gyerekek szeretik az Eileen Browne-könyveket?

Az angol gyerekek az óvodától kezdve megismerkednek a különböző kultúrákkal. Szerencsére az oktatási rendszer ilyen tekintetben már jól működik. Pontosabban jobban, mert az Egyesült Királyságban nagyon nagy hagyománya van a britticizmusnak. De mostmár bőven van választék multikulturális tekintetben is. A nagyobb baj az, hogy gyakran nem funkcionálnak a klasszikus értelemben véve irodalomként. Fontos, hogy a gyerekek irodalommal talákozzanak, ne tanulságokkal, vagy irodalomba oltott felnőtt pedagógiával. Eileen Browne egyébként szerintem elég jól megtalálta az egyensúlyt.

Végezetül kíváncsi lennék, kik azok, akik inspirálták önt. Nagyon dinamikus és kiegyensúlyozott embernek látszik, aki mint kutató és magánember is elégedett és sikeres.

A pályámon nagyon inspirált Peter Hunt és többek között maga Emer O’Sullivan is, akivel több közös projektünk volt. Inspirálnak a fiatal kutatók is: a Roehamptonon rengeteg a külföldi hallgató, a világ legkülönbözőbb területeiről jönnek ide, hogy gyermekirodalmat hallgassanak. És mikor látom az elszántságukat, az megnyugtat, hogy eredményesek vagyunk.

És melyek a kedvenc gyerekkönyvei?

Nagyon szeretem Astrid Lindgren könyveit, sajnos sokat még csak németül tudtam elolvasni, valamiért itt nem annyira népszerűek. De az utóbbi években a legnagyobb hatást Janni Howker könyve tette rám, az Isaac Campion, ami egy lókereskedő család tragédiájáról szól. És imádom Jacqueline Wilson regényeit!

Azokat én is!

(Gillian Lathey-jel Nagy Boldizsár beszélgetett)

Bővebben a Roehampton Egyetem képzéséről: http://www.roehampton.ac.uk/