Tóth Krisztina: Állatságok

RIGÓ BÉLA

Kézbe venni ezt a könyvet is nagyon jó. Baranyai András ugyan sokkal fegyelmezettebb illusztrátor, mint a Varró Dániel szövegeivel játszadozó Rácz Nóra. Ám Baranyai dolga nehezebb volt. Másféle képet igényel egy állatmeghatározó, mint mondjuk, egy állatszereplőkkel zsúfolt meséskönyv. Itt mindkét feladatot teljesíteni kellett, így aztán akik felismerhető, szakszerű ábrákat vártak a művésztől, azok épp úgy nem csalódtak, mint akik arra biztatták volna az illusztrátort, hogy gyújtsa be fantáziáját és versenyezzen a szöveg költőjével.
Az állatok hálás vers- és mesetémák. A róluk verselő Aiszóposz épp olyan halhatatlan, mint a minden kulturális tevékenységeket megalapozó görög irodalom más műfajaiban jeleskedő nagyjai. Ám az állatmesék - és ebben Phaedrus, La Fontaine, Krülov munkássága sem más - hősei többnyire emberek, akik állatjelmezekben mondják ki, játsszák el a másképpen kimondhatatlant. A gyermekirodalom születésével aztán megjelentek a játékállatok (Micimackótól Vackorig). A valódi állatokról szóló gyermekversek divatja újabb keletű, de Tamkó Sirató Károly vagy Devecseri Gábor a valódi állatokról emberi blődliket írt. Hirtelen Szepesi Attila jut eszembe, aki a Sas-hegy apró állatairól készített elég pontos "Budapesti bestiáriumot".
Tóth Krisztina könyvét, mint már mondtuk, öröm kézbe venni, öröm kalandozni az oldalain. Ritka, egzotikus állatokról szólnak versei. A kötet végén térkép mutatja, melyiknek melyik földrész a hazája. Kalandnak, ismeretterjesztésnek is felfoghatjuk, ha egy gyereket társul megnyerve belevághatunk a kötet olvasásába. Az eredmény előre sejthető: a gyerek önfeledten fog szórakozni, csupán a versértő felnőttnek lesznek majd - utólag - problémái. Tóth Krisztina verseinek többsége ugyanis rímbravúron alapul. Ezek a versek elején fel is keltik figyelmünket, ám a költő gyakran elfárad és elszabotálja a fárasztó műhelymunkát. Valószínűleg ezt senki se mondja meg neki. A gyerekvers egyik paradoxona, hogy a gyermek értő-érző közönség, de nem kritikus. Ha kap elég örömet egy versből, akkor örül neki. A gyermekirodalom szóból az első rész az övé, a másodikra viszont ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint egyéb felnőttségekre. Tehát kritika is illeti őket.
A siker gyakran (itt is!) fittyet hány a kritikusi akadékoskodásnak. Hosszú távon azonban itt is kialakulnak a reális értékhierarchiák. A gyöngébb versek egyszerűen elfelejtődnek. Tessék memóriapróbát tartani! Hány verset tudunk emlékezetből felidézni Devecseri híres Állatkerti útmutatójából? Keveset, de ezek tették halhatatlanná a többit is, sőt - szomorú paradoxon - ez a néhány vers ma az egész Devecseri-életmű leghalhatatlanabb darabja. (Ez nem szentségtörés akar lenni. A Bikasirató ma is gyönyörű, de valahogy nem akar előkerülni. A görög fordításokról pedig már régóta kezdi azt mondani a szakkritika, hogy kissé túlságosan mívesen bonyolítottak az eredeti nyersebb, köznyelvhez közelibb szövegek.) Az a Tóth Krisztina-vers, amelyik nem a rímbravúron alapul, például a Lajhár, nem hagy bennünk semmiféle hiányérzetet. Vannak persze hibátlanul végigvitt rímjátékok is (pl. Fossza, Tasmániai ördög, Gyönyörű kvezál). Van olyan vers, ahol a slusszpoén különleges jóra sikerült (pl. Pitbull, amelynek a téma leharapta a végét, vagy a Milu, amelyet általában is lehet idézgetni: "a fogság nem túl felemelő, / de sok fű van és fele meló." Van hibátlan műalkotás is, például a Pele. A kötet anyagának jelentős részét azonban bosszankodva olvassa az, akinek valami köze van a rímjátékokhoz. Rengeteg a kihagyott lehetőség! Egyik legkiválóbb rímművészünk, József Attila költői hagyatékában a szövegtöredékek között rímbokrokat is találhatunk, amelyeket önmagában csiszolt, vagy megfelelő szövegkörnyezetbe helyezett költőjük. (Pl. lanka nyúl - lekonyúl - alkonyul rímhármas, először magában létezett, majd egy átmeneti helyett kapott, így került végül a Költőnk és kora című költemény végére.) Varró Dánielnél is bőven találtunk olyan rímeket, amelyek bizonyára már versbe foglalásuk előtt is léteztek ("masztodon - maszkodon - panaszkodom").
Ha már annyit emlegettem József Attilát, tudom, Babits épp azt nem bocsátotta meg soha pályatársának, hogy kritikájában a költőfejedelem néhány versének szövegébe belenyúlt. Szerintem az Oposszum vers befejezését kicsit dúsítani lehetett volna egy új rímmel: "vigyázz, az oposszum kakája epeszín", nehogy betapasszon!
A Vombat című vers is kihasználhatott volna egy-két rímlehetőséget (szombat. kongat. szorongat. stb.). A Dzseládához is illene a "se ketrec, se láda" rímvariáció. Az egyébként így is kitűnő Babirussza versben az első szakasz végére jobban illene "amikor a földet túrja" helyére a turkál a humuszba sor, a második szakasz harmadik-negyedik sorát pedig a rossz rím (irtó - disznó) miatt le kéne váltani. A Tanrek vers befejezése sem optimális. Az "ami nagy kár - Madagaszkár" rím elmegy, de nem bravúros. A befejező két sor helyett hármat is javasolnék:
Hogy távoli vadak, az kár,
Lakóhelyük Madagaszkár.
Ott a tanrek marad a sztár.
Néha a változtatás evidensnek látszik. A Guvat vers poénja a madár nevének szakaszvégi rímpozícióba helyezése, ez a harmadik strófa végén elmarad. Pedig könnyen megoldható, pl. "Nem várt a télre a guvadt, húzott délre, mint a huzat."
Egyre rosszkedvűbben írom ezeket a sorokat. Kiváló rímek között éktelenkednek az alkalmi szükségmegoldások. Az Aguti című vers első négy szakasza hibátlan. (Talán "az tuti" helyett ma tuti még jobb lenne.) A befejezés azonban nagyot esik. Az aguti lehet, hogy "piszok jól fut, jobban a nyúlnál", de hogy kerül ebbe a versbe a nyúl. Egy olyan versben például, amelyben a bazsalikomra a bezsákolom rímel, nem lehet jó a szomszéd bácsi - kitalálni páros. A Guanako verset nem lehet lezárni egy kedveli - fenyegeti rímpárral. Persze ezt Tóth Krisztina is tudja, hiszen nem csak gyakorolja, hanem tanítja is a versírást. Hasonló hibákat ő sem néz el tanítványainak.
Lehet, hogy fölöslegesen aggodalmaskodtam, hiszen ez egy értékekkel teli kötet, amelynek a fülszöveg szerint "sok-sok humorral született versei nemcsak gyerekeknek, hanem a nyelvi leleményeket nagyra értékelő felnőtteknek is szólnak". Ha nem tisztelném és szeretném Tóth Krisztina különböző műfajú műveit (a Kincskeresőben ez ellenőrizhető), akkor most egy sort sem írok, szó nélkül sarokba vágom ezt a kötetet. Hangsúlyozom: nem saját normáimat kértem a művein számon, hanem fonetikai statiszatikákkal kimutatható egzakt normákat. Amit én leírtam, azt bárki elmondhatta volna neki, mielőtt imprimálta volna ezt a kötetet. Kritikusi, olvasói pályafutásom alatt gyakran áléltem azt a folyamatot, amikor valaki "szent tehénné" vált és a továbbiakban neki nem jelezték vissza hibáit. Halhatatlan óriások életművének jelentős része ment rá erre a helyzetre. Hiszen a művész gyakran a felhők fölött száll, amikor alkot. Képzeljük el azt a pilótát, aki bármilyen irányban vezeti gépét, a földi irányítótoronytól mindig azt a jelzést kapja, csak így tovább, tartsad a jó irányt.
Tévedés ne essék, az Állatságok mindezek mellett egy sok örömöt kínáló gyermekverskötet. Csak lehet-e neki zavartalanul örülni.

LANTOS P. ISTVÁN

Már az első betűk leütésénél rá kellett jönnöm, nem könnyű feladatot vállaltam, amikor Rigó Bélával kitaláltuk, hogy mindketten írjunk Tóth Krisztina legújabb, gyermekeknek szánt verseskötetéről. Szerencsére én ott voltam a kötet bemutatóján a Fókusz Könyvesházban, és így találkozhattam azzal a csapattal, amelynek a kötetet köszönhetjük. Boldizsár Ildikó szerkesztetővel, Baranyai András grafikussal és mindenekelőtt Tóth Krisztinával. A versek jó részét előbb hallottam felolvasva, és csak utána böngésztem végig a kötetet magam is. Nagyon jól szórakoztam mindkét alkalommal. Legelső kellemes észrevételem az volt, hogy Tóth Krisztina nem a jól bevált és ismert állatokról írt, hanem többnyire egzotikus és általunk kevésbé ismert (vagy éppen teljesen ismeretlen) szerzetekről. Így gazdagította zoológiai ismereteimet is némiképp, ráadásul kibővült a témában eddig megjelent remek versek választéka is. (Egyiket éppen Rigó Béla írta. Van, aki nem ismeri a Nálatok laknak-e állatokat?) Tóth Krisztina játékos énje kiélhette magát a versek megírása közben, aminek olyan rímpárok köszönhetik megszületésüket, mint pl. a

"Ne légy olyan enervált,
lessük inkább a narvált!"

Nos, ami közöm nekem a nyelvi játékokhoz van, az a L'art pour l'art Besenyő család szövegeinek létrehozásához köthető, engem az ilyen rímekkel le lehet venni a lábamról. Nem önmagában a szójátokok nyűgöznek le, hiszen azok indok nélkül nem érnének sokat. Tóth Krisztinánál ezek csak segédeszközök, amelyeket laza mozdulattal emel ki nyelvi eszköztárából, amikor szükség van rájuk. De csak akkor! Ugyanez a könnyed hangvétel jellemző a versek egészére végig. Különösen értékelni tudom a le nem írt rímeket. Rengeteg evidens rímpárt hagyott ki, rábízva azok továbbgondolását az olvasóra. Emiatt aztán nagyon ritka az előre kiszámítható, várható sorvégi csattanó. A versek eredetileg gyermeke és önmaga szórakoztatása végett születtek. (Marci egyébként tevékenyen részt is vett egy-egy rím ötletével az alkotómunkában. A Tanrek c. vers esetében például felvetette a tankert, mint lehetőséget, de Krisztina szavaival élve az istennek se akart beleférni ez a tárgy a versbe. Ennyi "kudarc" belefér.)
Egyik kedvencem a Vombat. Ennek születésével kapcsolatban a költőnő elmesélte, amikor egyszer Békés Pál külföldi útja során ölébe vett egy vombatot. Az állatka azonban nem akart nyugton viselkedni az író ölében. Ekkor az vombat gondozója megjegyezte, hogy: "Úgy látszik, az állat nem bírja az úr szagát." Tóth Krisztina egyébként nagy mesélő. Igazi élmény, amikor belefog egy történetbe. És ebben a kötetben végig mesél. Nem tudhatunk meg persze kimerítő adatokat a szóban forgó állatokról, de épp eleget ahhoz, hogy amint kiröhögtük (kimosolyogtuk?) magunkat, elkezdjünk utánanézni, hogy mégis, valójában milyen állat is az a dzseláda vagy a milu? (Nagymamám macskáját hívták így, de nem őróla van szó.) Különösen tetszett a repülő halról szóló vers, mely egészen szürrealisztikus képpel indul.
"Az esti levegő megremeg / és arra száll egy hal lebegve."
És valóban: milyen különösek az állatok! Milyen sokfélék! Csakúgy, mint az emberek. Csak ők másképpen mások. Egyébként ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen is a költőnő legbensőbb énje, az megtudhatja a Sisakos kazuár c. versből. (Ezt ő maga állította a bemutatón.) A versek némelyike szinte kínálja magát a megzenésítésre. (Meg is történt Radvány Balázs jóvoltából. Hadd csináljak itt némi reklámot a 2006-ban megjelent CD-nek, mely a Londoni mackók címet viseli! Az könyvbemutatón hallhattunk is pár dalt, hiszen jelen volt Radvány Balázs is, a dalok megzenésítője.)
Egy gyermekverses kötetnek szerves része az illusztráció. Egy jó költőhöz pedig jó illusztrátor kell. Mint Baranyai András! Már messziről látható a könyvespulton, hogy ez valami más, ez valahogy jobb a megszokottnál. A borító egyszerű, nem harsány és mégis figyelemfelkeltő. Amilyenek a versek. András stílusához tartozik, hogy rengeteg finom kis ötletet vet be munkája során, így az olvasó hosszasan bebarangolhatja tekintetével a látványt. Ezek az illusztrációk visszafogottak, és arra törekszenek, hogy a versekkel együtt alkossanak egységes kompozíciót. Persze a képi ötletekből sincs hiány, de nagyon helyesen inkább csak a figurák karakterében elrejtett apró finomságok adják meg azt a pluszt, amitől ez a könyv kinézetre is méltó az írott tartalomhoz. Sajnos, nem mindenkinek ajánlhatom ezt a könyvet, csak azoknak, akik a szellemdús, valóban értékes gyermekverseket szeretik igényes formába öltöztetve.